Robert
Éppen az utolsó óránkon ültem a suliban. Nyelvtan, hú de érdekes. Réka ült mellettem, mint mindig. Ő is legalább annyira unta, mint én. És ráadásul rohadt meleg is van. Ránéztem a telefonom órájára, mint már oly sokszor ezen az órán. Még tíz perc.
Ma is buszozok, akárcsak majdnem minden nap. Ma még tánc se lesz, amit most kivételesen nem bánok, mert az még csak tetézné a meleget. De kelet felől, már jöttek a borús felhők, amik nem csak, esőt, de talán még vihart is ígértek. Végre egy kis nedvesség.
Átlagban különben anyával, és húgommal buszozok, de most Tamara beteg, így nekem kell mennem egyedül. Megszoktam, mert minden tánc után egyedül buszozom.
Végre megszólalt a csengő és a gyerekek mocorogni kezdtek.
- Akkor a házi feladatot tudjátok, viszont látásra! – búcsúzott az osztályfőnök, és a gyerekek állat módjára távoztak a teremből, velünk együtt.
- Végre. – sóhajtotta Réka. – Azt hittem sose lesz vége.
- Akárcsak én. – bólintottam sokatmondóan. – Ajaj.
- Mi az? – nézett rám Réka.
- Dávid három óránál. – morogtam a fogaim között.
- Oh.
- Regina. – szólított meg. – Figyelj…
- Dávid, sietnem kell, lekésem a buszt. – próbáltam kitérni előle. Köztudott, hogy tetszek neki, és ez annak a legdurvább formája. Örökké rajtam lóg.
- Egyedül mész? – kérdezte. Juj.
- Öhm… izé… igen. – habogtam. Már tudtam mit akar.
- Elkísérhetlek? – kérdezett rá. Pont ettől féltem. Ez nem lehet igaz!
- Hát… akár. – mondtam vonakodva.
- Szuper. – nyugtázta, de az örömöt, mint mindig elfojtotta magában.
Szuper. – gondoltam nyersen. Hogy mennyit fogok szórakozni.
Kivettem a mellényemet a Rékával, közös szekrényünkből és felvettem felkészülve az esőre, ami egyre közeledett, már a suli felett lebegett. Felhúztam nagy cipzárját és visszavettem a táskámat a hátamra és elindultam. Réka is jött velem, mert ő is buszozott, de sajnos ő másfelé, ment. Pedig most sem lett volna rossz, ha jött volna. Dávid egy perc múlva utolért. Réka, csak halkan sétált mellettünk. valószínűleg a vigyorát akarta elfojtani.
Némán mentünk végig az iskolától, a zebráig ahol én fájó szívvel búcsúztam egy Rékától. kettesben maradtunk-gondoltam sötéten. De romantikus. ..
- Merre mész? – kérdezte, mikor már jó tíz métert mentünk csendben.
- A Sparhoz. – mondtam. – Ott van közel a piactérhez.
- Értem. – biccentett.
Ez egy igen elmés társalgás volt. Ha ez így megy tovább, mire a hazaérek, az IQ – m sokat fog csökkenni.
Elkezdtünk arról beszélni, hogy ő merre lakik, meg hogy az öccse napközis, így ő később megy haza, erre én elmondtam, hogy a húgom beteg, ezért egyedül buszoznom.
- Sajnálom. – mondta, pedig a hangja nem erről árulkodott. Nyilván repesett az örömtől, hogy egyedül, megyek, mert így elkísérhet. Hú, milyen szerencsés vagyok.
Elkezdett esni az eső, először csak kicsit, majd egyenesen zuhogott. Sietősebbre vettük, a lépteinket, és így már kevésbé volt cikibb a nagy némaság köztünk. Azt se figyeltem merre megyek, csak néha emeltem fel a fejem, hogy nem-e megyek neki egy oszlopnak, esetleg valakinek. De még így is sikerült beleütköznöm egy emberfélébe.
Felnéztem az arcára. Egyenesen az út közepén állt, mintha várna valamire. Egy pillanat alatt felismertem holott, még sosem találkoztunk. Enyhén borostás álla volt, kócos, most vizes haja, vékony testalkata, egy fejjel magasabb volt nálam. Ujjai olyan hosszúak voltak, hogy már majdnem természetellenes, ahogy szorította az esernyőt a feje fölött. Ajka, ami meglehetősen vékony volt, a szokásos félmosolyára húzódott, így a jobb szeme kisebb lett a másiknál. Ő nyilvánvalóan, itt Robert Pattinson, a világhírű színész.
- Oh, ne haragudj. – mondtam, gyorsan próbálva egyszerű hangot megütni. Már el is felejtettem, hogy Dávid, itt áll mellettem és valószínűleg türelmetlen. – A lábam elé kéne néznem.
- Semmi gond. – rázta meg a fejét. – Túléltem.
- Mondd csak te vagy, Robert? – kérdeztem rá, holott ebben biztos voltam.
- Életnagyságban. – bólintotta. – Te pedig...?
- Gina. - fejeztem be a mondatát mosolyogva, és nyilván el is pirulva.
- Furcsa hogy nem állsz neki sikítozni, és autogramot kérni. - jegyezte meg nem kis örömmel a hangjában.
- Az nem az én asztalom. – ráztam meg a fejem. – Minek sikítsak? Sikítanak a többiek helyettem is.
- Az biztos. – nevetett.
- Én elmentem. – morogta Dávid és öles léptekkel elindult hazafelé.
- Úgy tűnik a barátod, dühös rám. – vonta le a következtetést.
- Jaj, nem! – szögeztem le. – Isten ments, hogy a barátom legyen. Csupán enyhén szólva rám szállt.
- Jah, át tudom érezni.
- Gondolom. – sóhajtottam.
- Merre mész? – kérdezte. Furcsa hogy pont azt a kérdést tette fel, mint az előbb Dávid, de erre sokkal szívesebben válaszoltam, most.
- A buszmegállóba, arrafelé. – mutattam előre.
- Mit szólnál, ha elkísérnélek?
A számat kis híján kitátottam. Micsoda? El akar kísérni. Ez a világsztár ki akar kísérni, egy magamfajta átlagos lányt a buszmegállóba? Nem érem fel ésszel!
- Felőlem kikísérhetsz. – vontam vállat.
- Csak mutasd az utat, mert én nem vagyok itt járatos. – nevetett. Észre se vettem, hogy közben rám sem esik az eső, mert fölém is tartja a fekete esernyőjét.
- Oké. – kuncogtam. – Tudod, tök fura hogy annyi teendőd, mellett te mégis el akarsz kísérni…
- Nem mindennap, találkozom olyan lánnyal, aki nem sikít, ha meglát. - magyarázta. - Kihasználom, hogy találkoztam egy olyannal, aki nem ezt teszi. És különben sincs sok teendőm. Őszintén szólva, pihenni jöttem ide Magyarországra.
- Ez megtisztelő. – vigyorogtam.
- Tehát, te is nagy rajongóm vagy? – kérdezett rá.
- Mondhatjuk. – mosolyogtam. – Jó színész vagy.
- Kösz.
- Kristen is itt van? – érdeklődtem.
- Nem, csak én. – válaszolta megrázva a fejét. – Most pihenünk egy kicsit az Eclipse és Breaking Dawn között és utazási kényszerem volt. De senki másnak.
- Tudod mi még a furcsa? – néztem fel rá. – Hogy nem Pestre mentél, hanem rögtön Fehérvárra jöttél.
- Pesten annyi a pergés, mint otthon Amerikában, és az nem lenne pihenés. - mondta egyszerűen. – Fehérvár ez a része egész nyugodt.
- És mit kerestél ott az út közepén? – mutattam vissza értetlenül.
- Vártam, mikor jönnek belém. – viccelődött. – Nem, csak sétáltam, és eleredt az eső, és azon morfondíroztam, hogy, hogy juthatnék vissza gyorsan a hotelba ahol megszálltam.
- Ja. – bólogattam. – Merrefelé szálltál meg?
- Innen nem messze, egy Novotel nevű hotelben. – mutogatott. – Az a jó, hogy csak én jöttem, tök egyedül. Sem a barátaim, sem az őreim, se senki csak is én. Ez az igazi pihenés.
- Igen, sehova nem kísérnek napszemcsis őrök, értem én. – bólogattam.
Ezen elnevette magát. Most teljes szívéből kacagott. Úgy éreztem, hogy túl kevés volt ez a beszélgetési idő. Csak átmegyünk az úton és máris ott a buszmegálló. Alig maradt fél óránk.
- Mindennap így sétálsz ki? – érdeklődött, mikor megálltunk a fedett buszmegállóban, és így becsukhatta az ernyőjét.
- Nem, csak alkalmakkor. – feleltem. – Ha nincs kocsi.
- Úgy érted, hogy…
- Hogy nálunk a családban csak egy kocsi van, és ha apukám, nem dolgozik, vagy nem a mi kocsinkkal megy, hanem a munkatársa elviszi, akkor megyünk kocsival, egyébként busz. – magyaráztam neki. – Bonyolult, de már megszoktam.
- Nem annyira bonyolult. – rázta a fejét. – Te… szerinted, mit szólnának az utasok, ha Robert Pattinson felszállna a buszra?
- Tessék? – döbbentem le, de vigyorogtam azért.
- Szerintem jól hallottad. – mosolygott.
- Oh… hát tőlem felszállhatsz. – vontam vállat végül. – A többiek meg azt mondanak, amit akarnak.
- Szuper. – nézett el másfelé, örömében. – Elvégre kirándulni jöttem. És te egész érdekes vagy, úgyhogy…
Elpirultam egy kicsit. Még mindig sokkos állapotban voltam, hogy a kedvenc színészem itt áll velem szemben a buszmegállóban, és azt kéri, hadd szálljon fel a buszra, majd kijelenti, hogy érdekes vagyok.
- Még csak fel se hívod a barátnődet? – csodálkozott őszintén.
- Hogyan? – néztem rá furcsán.
- Mások ilyenkor már biztos a mobiljuk után kapnak és elpletykálják a barátnőjüknek, hogy Robert Pattinsonnal találkozott.
- Áh, nem lefogyna a kártyámról a pénz, meg különben, is holnap is találkozunk. – mondtam, holott tényleg jó lett volna, ha beszélhetek Rékával erről.
Hitetlenkedve megrázta a fejét. Nem kérdeztem rá miért. Tudtam, hogy nem éri fel ésszel, hogy én más vagyok, mint a többi csaj.
- Vannak Rob-rajongók a buszon? – kérdezte, csak mihez tartás végett.
- Nem tudom. – ráztam a fejem. – Senkivel nem szoktam dumálni. Az érdeklődési kőréről meg aztán főleg nem. Mindenkinek meg vannak Börgöndön a saját barátai, én meg igazából ott senkivel nem jövök ki úgy. Ezért mindig egyedül ülök, és hallgatom a zenét az mp3-mamon.
- Értem. – biccentett. – Börgöndön laksz?
- Katica utca tizenöt. – bólogattam.
- Aranyos.
- És még nem hallottad, mit mondott mindenki más. – kuncogtam. – Elkezdtek röhögni, hogy Katica utcában lakok.
- Pedig szerintem nem vicces. – fejtette ki a véleményét. – Mikor jön a busz?
- Ha nem késik, akkor öt perc múlva. – néztem a telefonom órájára. – Tényleg hogy fogsz buszozni. Nem hinném, hogy van bérleted.
- Tudok jegyet venni. – közölte elővéve pénztárcáját.
- Jah persze. – forgattam meg a szemem. Gondolhattam volna
Nem késett a busz. Pontosan érkezett és addigra már csak csepergett az eső. Ezért még az esernyőt sem kellett kinyitni. Persze, a tinik, mind megbámulták Robertet, de legalább nem sikítottak és nem kértek tőle autogramot. Ezek rendes népek, nem olyanok, mint azok a másikak, Pesten vagy akárhol máshol.
Felszálltunk és kerestünk egy jó helyet, ahol mindig ülni szoktam. Eléggé fura volt ilyen közel lenni hozzá.
- Hogyhogy pont Magyarországra jöttél különben? – kérdeztem, mert ez a kérdés már egy ideje ott motoszkált az agyamban.
- Tudod, mikor idejöttem, forgatni a Bel Amit, akkor nagyon megtetszett ez a kis ország. Úgy éreztem egyszer vissza kell jönnöm, és felfedezni.
- Örülök, hogy így döntöttél. – mosolyogtam. – A szüleim, nem engedtek el Pestre mikor forgattál, szóval…
Egy percig csendben ültünk, aztán elindult a busz.
- És mi újság a Twilight-Casttal? – érdeklődtem.
- Most mindenki szabadságát tölti. – vont vállat. – Például, Petert felkérték egy filmre, de már elfelejtettem a címét.
- És várod, márt a Breaking Dawnt? – kérdeztem.
- Eléggé. – ingatta a fejét. – Bár kicsit ideges is vagyok, mint mindig, ha olyan filmet forgatunk, amiben van… khm… ha olvastad a könyvet tudod.
- Oh. – elvörösödtem, mikor megértettem. – Igen olvastam, vagy kétszer… És te olvastad?
- Nem hagyhattam ki. – vigyorgott. – Meg kellett értenem, mi olyan jó Edwardban.
- Kedves srác, simán elfogadnék egy olyat. – kuncogtam. – De szerintem minden lány… Uram isten… Ez Dávid.
- Kicsoda? – nézett arrafelé amerre én. Dávid ott állt a buszmegállóban, és felszállni készült.
- Az a srác, aki enyhén szólva rám szállt. – morogtam. Most hogy rázzam le?
- Dühösnek tűnik. – közölte.
- Elegem van az érzelmi szorulásaiból! – dobbantottam és felálltam. – kiengednél? Egy perc és jövök.
Felállt, hogy ki tudjak evickélni, miközben a busz elindult és ő jött felém. Előbb értem oda hozzá.
- Mit keresel itt? – kérdeztem nem épen kedvesen.
- Téged. – közölte dühösen. – De látom nélkülem is jól elvagy. – Robert felé intett a fejével.
- Mi közöd hozzá? – húztam össze a szemem, és egyre jobban szorítottam a csövet, amiben kapaszkodtam. – Úgy csinálsz, mintha járnánk, pedig nem! A következő megállónál leszállsz, jó?
- Nem te mondod meg!
- De semmi keresni valód itt. – prüszköltem. – Azt hiszem világosan megmondtam, mit érzek én szóval erről ennyit.
- Miért az a bájgúnár jobb, mint én? – fintorgott.
- Ne merd sértegetni, őt! – fenyegettem. – A hócipőm ki van veled! Tudod, mennyire,.
- Nem vagyok rá kíváncsi. – mondta mogorván és odafordult a sofőrhöz, hogy leszállást kérjen. Én meg visszamentem Roberthez.
- Bocs. – szabadkoztam. – Az őrületbe kerget.
- Átérzem. – hümmögte. – Most leszáll?
- Igen, hál’ istennek. – sóhajtottam. – Tényleg bocs, de azt hiszem, ez kellett, hogy felfogja.
- Talán. – éretett egyet.
- Figyelj, meddig maradsz itt? – kérdeztem.
- Még jó három hetet, miért?
- Mert ha nem bánod egyik délután bemutatnálak a barátnőimnek. – motyogtam. – Ők is olyanok, mint én, nem sikítoznak, és nem kuncsorognak autogramokért.
- Persze. – egyezett bele. – Mi bajom lehet.
- Lekötelezel. – vigyorogtam rá.
- Nagyobb lesz az ismeretségi köröm.
Erre felhorkantam.
- Ne hogy azt hidd, hogy én olyan sok embert ismerek! – mutatott magára. – Attól hogy sokan ismernek
- Majdnem a fél világ. – mondtam közbe.
- Attól még én nem ismerek sok embert. – fejezte be egy mosollyal nyugtázva a mondatomat. – És tök örülök, hogy megismertelek, mert még sohasem beszéltem úgy átlagos emberrel akli nem volt odáig értem rajongói szinten.
- Én is örülök neked. – bólintottam rá. – Különben nem hiszek a pletykákban.
- Ne is. – intett. – Minden szó hazugság.
- Az is hogy megkérted, Kristen kezét? – tapintottam rá.
- De még mennyire. – bólogatott sokat mondóan. – Csak barátok vagyunk, de ennyi. Nem szokásom karrieremen belül kavarni.
- Értem. – mosolyogtam. – Megjöttünk.
Leszálltunk. Persze mindenki megbámulta Robot. De szerencsére senki nem arra ment amerre mi
tehát nyugodt lehettem.
- Hát örülök, hogy találkoztunk. - mosolygott.
- Én is, nagyon. - bólogattam. - Holnap akkor délután kettő körül, bemutatlak Rékának.
- Szuper! - mutatta fel a hüvelykujját. - Akkor holnap! Szia!
- Szia! - intettem aztán elindultam be az utcánkba, de egyszer még visszanéztem azzal a tipikus
Robertes menéssel távolodó alakjára.
