Kár hogy eltelt a hétvége, Robbal, meg aztán pláne gyorsan, bár, egész nap, otthon se voltam csak "a barátnőimmel találkozok" címszó alatt, rajongásig imádott színészemmel, töltöttem az időt. Átjártuk Börgöndöt - ami kábé egy délelőttös program volt - aztán bevitt a városba, egy ebédre, majd, mivel összefutottunk, Thiáékkal, ő tovább sétált - mint kiderült, régről ismert - Paullal, mi pedig elmentünk Thiával hozzájuk. Elmesélte, hogy Paullal, már, a "járunk" cím alatt vannak, és ilyenkor, kicsit irigy lettem rá, mert mi még Robbal, úgy éreztem sehol sem tartunk. Lehet, hogy nem is lesz, belőle semmi lehet, hogy barátok leszünk, megmutatom neki, Fehérvárt, aztán mikor hívja, a munka megköszöni, a jó tartást, meg a szórakoztatást, aztán se puszi se pá elhúz innen, és sose látom többet... Ezek voltak a világ legrosszabb gondolatai, itt belül éreztem, de ha egyszer ez vár rám... Ezek a hírességek könnyelműek, semelyik csajt sem tartják, annyira hogy feladják érte azt, amiben a pénz van. Bár még ott a reménysugár, hogy Robert talán másmilyen. És ezt nem lenne nehéz elképzelni.
Miután Thiával, egy jó két órát dumáltunk, és a két fiú is visszatért, mi elindultunk haza. Addigra, már fél négy volt, úgyis négyre ígértem, magam otthon. Rob szokás szerint, a szomszédunk előtt tett ki, hogy anyáéknak ne tűnjön, fel, hogy úgy hoztak, haza aztán onnan sétálva, mentem a házunkig.
Most pedig éppen anya visz a suliba, bár, én jobb szeretném, ha ezt Robert tenné, de örültem viszont, hogy Tamara meggyógyult, persze. A sulinál kiszálltunk, és besiettünk, mert már elmúlt háromnegyed nyolc.
Az órákat valahogy kibírtam, de persze, rögtön, ahogy elkalandoztak, a gondolataim Robra gondoltam, és arra, hogy délurán, mivel, anyáék nincsenek, itthon, talán segít a leckeírásban, ha szépen megkérem. :)
Mikor végre az utolsó nyelvórának, is vége lett, már, nem Robon járt az eszem, hanem az irtó rossz hasfájásomon. Ráadásul ma buszoznom is kell, én ezt nem fogom bírni komolyan. Valószínűleg, nem rendes hasfájás volt, hanem görcs, és én ezt utáltam a legjobbam. És persze pont nincs nálam gyógyszer, miért is lenne?
Lassan, nehézkesen mentem el a szekrényig Réka után, kivettem a mellényemet, és kicsit leültem a padra, a folyosón, kifújtam a levegőt, de csak egy kicsit lett jobb.
- Adnék gyógyszert, de a másik táskámat hoztam, és ebben nincs. - sajnálkozott Réka.
- Ugyan már. - legyintettem, és erőt véve magamon felálltam, hogy kimenjünk. Réka a zebránál, egy "jobbulást" - tal, elvállt tőlem, én pedig továbbmentem. Hála istennek, Tamara most a táncórája miatt négyig, lesz, így ezt nem kell végignéznie, és a kérdéseitől is megkímél legalább.
Igyekeznem kellett volna, mert, jöttek a fekete felhők, de, egyszerűen, minél jobban szedtem a lábam, annál jobban fájt. Nem tudom, hogy lehet ez, de nem is érdekelt per pillanat. Csak azt tudtam, hogy le kell ülnöm valahová, mert másképp itt esek össze.
Lerogytam egy panelház lépcsőjére, és felsóhajtottam. Ha nem félnék attól, hogy minden bizonnyal hülyének néznének, végigcsinálhatnám, azt a tornát, amit anya ajánlott, mert az tényleg szokott segíteni, de hát, az utcán, csak nem tornázhatok. Szép is lenne.
Mikor kicsit enyhült felálltam, és sietve továbbmentem, de alig jutottam a sarokig máris jött az újabb fájdalom, és valahogy kedvem lett volna, bőgni, vagy káromkodni esetleg. És persze épp csörgött a telefonom. Így biztos nem érem el a buszt...
És persze hogy Rob hívott. ilyen nincs.
- Szia! - próbáltam természetes hangot megütni.
- Szia, hol vagy? - kérdezte, úgy tűnik nem vett észre semmit.
- Öö... most sétálok ki a buszmegállóba. - nyögtem, és nem bírtam, a normális hangot tartani, mert már nagyon fájt.
- Jól vagy? - kérdezte rögtön.
- Izé, persze. - hazudtam, de átlátott rajtam. Tudtam én.
- Gina mi a baj? - követelte a választ.
- Semmi gáz tényleg, jól vagyok. - bizonygattam, de nyilván gyérül.
- Ha nem mondod, meg, nem tudom, mit csinálok, Gina! - próbált fenyegetőzni. - Légy szíves!
- Csak fáj a hasam ennyi. - mi mást mondhatnék neki?
- Nagyon?
- Háát...
- Ne is mond! - fújta ki a levegőt. - Hol vagy, merre?
- Itt a... a Gaja ligetnél, vagyok. - határoztam meg. - Tudod annál a háznál, ami ilyen lépcsős, és... - felszisszentem majd folytattam. - és ilyen sárga piros színe van. Minden reggel elmegyünk, mellette tudod...
- Oké.
- De nem kell idejönnöd, erre semmi szükség. - próbálkoztam, de persze nem ment.
- Csak maradj ott, és várj meg, mindjárt ott vagyok. - mondta. - A hotelemtől, semmi percre van, az a ház.
- De Rob...
Kinyomta. Nem hiszem el. Most mit mondjak neki, avassam be a nők dolgaiba. nevetséges... A barátom, jöjjön ide értem, mert arra sem vagyok képes, hogy egy hülye hasfájás miatt, kimenjek, a buszmegállóba. Mondjuk, már édes mindegy a busz, öt perc múlva indul, s az esélyem gyakorlatilag nulla arra, hogy kiérjek, főleg ilyen állapotban.
Leültem egy másik lépcsőre, és nagy levegőket vettem, igyekezvén másra gondolni, nem a fájdalomra. De nem sikerült, persze hogy nem. És ezt még tetézte, hogy az eső elkezdett a fejemre csöpögni. Remek, jöhet ennél még rosszabb.
Mintha a hasam, meg akarná, mutatni, hogy igen is lehet, rosszabb akkora fájdalom szúrt bele, hogy egy könnycsepp legördült az arcomon. Hihetetlen, komolyan mondom, csak én lehetek ilyen szerencsétlen, akit, akkor kapja el a hasfájás, mikor, úton van valahová...
- Gina! - Rob kiszállt a kocsiból, és odasietett hozzám.
- Szia Rob! - próbáltam mosolyogni, esélytelenül.
- Na, gyere!. - felsegített, a kőről, de én kétrét görnyedtem a fájdalomtól. Akkor felvett a karjába, és elindult velem a kocsiig.
- Ne már, tegyél le! - nyöszörögtem.
- Persze aztán még összeesel nekem. - mondta, aggódó arccal, aztán beültetett az anyósülésre. Én meg felhúztam a lábaimat, és nem vesződtem, a biztonsági övvel. Ő is beült és elindult.
- Csak ne kérdezz semmit, oké? - könyörögtem.
- Oké. - bólintott és úgy jártatta a tekintetét, köztem és az út között mintha tollasozást nézne. Kicsit zavaró volt, de most jobban érdekelt a hasfájásom. Próbáltam, az ablaktörlőt, figyelni, ami az esőt törölte a szélvédőről, de ez sem bizonyult túl érdekesnek.
- Köszi, hogy hazaviszel! - hálálkodtam, a fájdalom ellenére, egy mosollyal.
- Ugyan már, nincs mit. - nézett rám, gyengéden mosolyogva, amitől egy pillanatra elpirultam.
- Nem kéne ezt látnod. - motyogtam, a térdemre támasztva az államat. - Ez olyan... női dolog.
- Tudom, de, hülye lennék, nem segíteni rajtad. - borzolta össze a hajam, ami akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra. - Fontos vagy nekem.
Ez az egy mondat, melegséggel töltötte el, a szívem és a testem minden részét, és hirtelen, még a fájdalomról is megfeledkeztem egy pillanatra.
- Te is nekem. - nyögtem ki.
- Ezt megbeszéltünk. - nyugtázta egy szívdöglesztő mosollyal, aztán, csöndben ültünk tovább. Csak akkor szólalt, meg, mikor megkérdezte, hogy jobb-e már.
Aztán megérkeztünk. a házunkhoz, és addigra, már tényleg kicsit csillapodott, de mikor felálltam, újra fájni kezdett kicsit jobban. Rob fel akart venni megint, de mondtam, hogy ne, mert a kutyáktól nem fog tudni bemenni, így beleegyezett. Benyitottam, gyorsan besiettünk, a házba aztán, Rob még - hiába tiltakoztam - behozta a táskámat is. Én addig bevettem egy gyógyszert. Aztán lefeküdtem, a kanapéra, és lassan elnyomott az álom. Már csak arra eszméltem fel, hogy szól a tévé. Kinyitottam a szemem, és felültem. A hasfájásom teljesen elmúlt, és mikor észrevettem, hogy Rob, a fotelunkban ül, elmosolyodtam.
- Jó reggelt! - viszonozta a mosolyom. - Jót aludtál? Jobban vagy?
- Sokkal jobban. - nyújtózkodtam egyet, aztán felnéztem az órára. Már fél négy volt. Nem is aludtam olyan sokat. Odamentem, a táskámhoz és kipakoltam a leckémet, hogy nekiálljak.
- Segíthetek? - kérdezte vigyorogva és leült a mellettem lévő székre.
- Leköteleznél. - hálásan rámosolyogtam, és ebből vigyor lett, mikor nekiállt a német könyvemet nézni. Még mindig alig tudom elhinni, hogy itt ül nálam, és a leckém fölött ülünk... De meddig?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése