Szünetekben, persze mindenről be kellett számolnom, Rékának és Thiának, és a lelkükre kellett kötnöm, hogy senkinek sem árulják el a titkot. Ám valahogy Thia furán viselkedett, de talán csak álmos...
De aztán nem ezt gondoltam, mikor órák után, a szekrényünknél álltunk, és Réka már elsietett, a buszra, és odajött hozzám.
- Beszélnünk kell! - hadarta.
- Okéé. - ráncoltam a homlokom. - Kikísérsz a buszmegállóba, akkor beszélhetünk, le fogom késni?
- Azt hittem Rob visz haza. - nézett rám.
- Nem írta, hogy, nem ér rá, majd holnap megint visz. - vigyorogtam. - Szóval kikísérsz vagy sem?
- Persze hogy igen! - bólogatott. - Ezt tudnod kell!
- Jól van, na! - nevettem, felvettem a mellényemet és elindultunk ki a suliból.
- Szóval, egyik nap, mentem, az utcán, csak, sétálgattam, és valami a nyakamba ugrott. - mesélte izgatottan. - Egy rotweiller kutya. Aztán jött a gazdája, és leszedte rólam, és csak, mikor felsegített, akkor láttam, hogy Paul Wesley az!!!
- Most gondolom, sikítoznom kéne, és azt kiabálni, hogy: Paul Wesley?? De sajnos nem tudom, hogy ki az. - néztem rá. - Ja de aki a Vámpír naplókba játszik?
- Igen ő! - bólogatott lelkesen!
- Váó fejlődök! - rötyögtem. - De tényleg találkoztál vele?
- Aha, elhívtam városnézésre, meg minden!! - mesélte. - Alig akartam elhinni!!!
- Na hát ezzel én is így voltam, mikor először láttam, Robertet. - vigyorogtam.
- Furcsa, hogy mindketten egy sztárral vagyunk!!! - mondta boldogan. - Álom.
- Igen, néha kételkedek is hogy a valóság lenne. - néztem el másfelé. - De ez tényleg a valóság?
- Igen, azt hiszem...
- Lányok! - kiabált valaki mögöllünk. Dya volt az. Aki, Jackson Rathbonért rajongott, aki Jaspert játszotta az Alkonyatban. - Hála istennek, hogy idenéztek, már egy tíz perce ordítozok.
- Bocsi. - kuncogtunk. - Mi a baj, Dya.
- Áh, minden oké,csak összefutottam, egy sztárral. - zihálta, sipító tüdővel.
- Tessék? - hüledezetünk kórusban Thiával.
- Jól hallottátok. - egyenesedett fel, ugyanis eddig a térdén támaszkodva vette a levegőt. - Jackson Rathbone, féletlenül, nekem jött, az utcán, és én meg felajánlottam, neki hogy majd egyszer feljöhet hozzám. Én... én tiszta hülye vagyok! Csak így minden autogram nélkül otthagytam...
Annyira ledöbbentünk, hogy szólni sem tudtok.
- Oké, azt hittem csak én rajongok annyira Jay-ért. - fonta össze a karjait.
- Igen, csak te. - hebegtem. - Csak az a helyzet, hogy abban viszont nem vagy egyedül, hogy egy sztárral, találkoztál.
- Ajaj, ezt hogy értitek?
- Gyere, útközben elmondjuk. - intettem, és továbbindultunk.
- Útközben hová? - kérdezte.
- A buszmegállóba. - mondtam.
Azzal, mindent elmeséltünk Dyának, is a sztárdologról. Ő is csak csodálkozva hallgatta, a mesénket, aztán döbbenten megjegyezte.
- Hihetetlen hogy egyszer csak berobbantak.
- Az! - helyeseltem és vigyorogva álltunk, be a fedett buszmegálló alá, mert időközben elkezdett esni az eső.
- És Jay olyan, mint aminek mondtad, mikor játszottunk? - kacsintottam Diára.
- Nem is tudom. - gondolkozott. - Nem beszéltünk sokat, de azt hiszem, kicsit hasonlít rá. Na és Rob?
- Ő azt hiszem, hasonlít arra, akit én képzeltem. - vigyorogtam. - Csak most nem képzelgés. Azt hiszem, nehezen válnék meg tőle.
- Ahogy mi is tőlük. - helyeselt Cintia, aztán mivel megérkezett a busz én felszálltam rá, ők pedig integettek, aztán elindultak, hazafelé.
Épp a fülhallgatómat kerestem, mikor, megcsörrent a mobilom. Ismeretlen szám.
- Igen? - szóltam bele.
- Gina, te vagy? - Ez Rob.
- Ó, igen én. - vigyorodtam el. - Mizújs?
- Csak, azt szeretném, mondani, hogy a következő buszmegállóban szállj le. - mondta. - Ott várlak, aztán majd mesélek.
- Öö... oké. - egyeztem bele. - Akkor ott találkozunk!
Letettük, aztán eltettem a telefonomat. Egy öt perc múlva megálltunk, a buszmegállónál, én pedig leszálltam. Rob valóban ott várt a fekete kocsiban. Csak most vettem észre hogy Ford-ot kölcsönzött.
- Helló! - szálltam be az anyósülésre. - Na, mit mesélsz?
- Képzeld, azért nem tudtam érted menni, mert kiderült, hogy Jackson is itt van Magyarországon, és eljött hozzám, hogy beszélgessünk egy kicsit. - mondta hitetlenkedve.
- igen tudok róla hogy itt van. - mosolyogtam.
- Honnan? - döbbent le.
- Az egyik barátnőm Dya, összefutott vele, az utcán. - nevettem. -. Mondanom sem kell, hogy Dya odáig van érte. Repesett az örömtől.
- Komolyan?
- Nem szoktak ilyenekkel viccelni! - bólogattam. - Úgyhogy ha nem haragszol meg, neki is elmondtam, hogy találkoztunk.
- Nem, dehogy. - mosolygott. - Ha nem értem rajong.
- Ja és még valami! - jutott eszembe. - Képzeld, Thia barátnőm, is egy sztárral, van. Paul Wesley. Ismered?
- Nem.
- Ő játszik a vámpírnaplókban? - magyaráztam. - ő a fővámpír srác.
- Még mindig nem rémlik. - ingatta a fejét. - Nem, nagyon tévézek. Azt se ártana pedig.
- a filmet én se szoktam nézni csak hallottam, hogy megy. - mondtam. - Hihetetlen nem? Hogy ők is összefutottak a kedvenceikkel?
- Az. - mondta ő is hitetlenkedve. - Milyen meglepetés fog még érni, amíg itt vagyok?
- Na, ezt kérdezem én is. -. nevettem, és ő is. Furcsa volt vele együtt nevetni. Nem volt nehéz bebeszélni magamnak, hogy egy egyszerű emberrel nevetgélek...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése