6. fejezet

Rövid lett, de szerintem annyira nem rossz. Szerintetek? Véleményekeet!!

A séta

- Gina. - szólongatott egy nagyon is Robéra hasonlító hang.

- Mi van? - morogtam, és ki akartam nyitni a szemem, de túl nagy volt a fény. Inkább a párnába temettem az arcom.

- Suli. - felelte kuncogva Robert. - Kelj fel, kész a reggelitek.

- Reggelink? - ültem fel nagy nehezen. - Még mindig itt vannak? És anyáék?

- Anyukád küldött neked olyan fél egy körül egy üzenetet, hogy, ott alszanak a hotelban, és csak délben jönnek haza. - mondta Rob. - Azt is írta, hogy buszoznod kell, de természetesen vállalom, a fuvarodat. - itt olyan szélesen vigyorgott, ahogy még soha. - De viszem Erikát, és Rékát is, Paul, meg, Cintiát, meg Diáékat.

- Szuper. - motyogtam, egy álmos mosollyal, és kikászálódtam az ágyból, hogy kicsoszogja, az étkezőben, hulla csendben ülő társasághoz, és leültem az egyetlen üres helyre.

- Te nem eszel, Rob? - kérdeztem tőle, mikor leült a fotelba.

- Most nem vagyok éhes. - rázta a fejét. - De nektek jó étvágyat!

- Mindenki, elmotyorgott egy, köszi-t aztán nyámmogtunk tovább.

Reggeli után, mindenki elment felöltözni, aztán, összekészülődtünk, és elindultunk, a suliba.

- Bezártam az ajtót? - kérdeztem 9összeráncolt homlokkal, Roberttől, mikor már kihajtott az utcánkból.

- igen. - bólintott.

- Akkor jó.

- Hallod, akkor, ma lesz az a séta? - kérdezte vigyorogva.

- Felőlem lehet. - viszonoztam a vigyorát. - Hány körül.

- Olyan három körül? - vetette fel.

- Nekünk jó, igaz? - néztem hátra a lányokra.

- Nem kell tanulnunk? - kérdezte most Réka.

-- Majd este tanulunk. - kacsintottam rá. - Egy séta a sztárokkal, megéri, hogy elvessük a leckét.

- Ez aranyos. - nevetett Rob. - Miért ilyen nagy cucc velünk gyalogolni?

- Tudod te azt. - néztem rá hitetlenkedve. - Híres vagy, mindenki imád.

- Veled az élen. - tette még hozzá Erika, mire fülig elvörösödtem.

- Hát persze. - motyogtam, elrejtve a hajam mögött az arcomat. De Rob, ezt megakadályozva eltűrte a zavarú hajzuhatagot a fülem mögé, és végigsimított a fejemen, és mindeközben szívdöglesztően mosolygott, kékesszürke szemei, pedig csillogtak.

- Az a legjobb hogy te imádsz. - mondta Rob kedvesen. - Én is imádlak!

- Akkor jó. - nyeltem egyet és elvörösödve néztem ki a szélvédőn.

A sulinál, mi lányok kiszálltunk, a fiúk, meg hazamentek. Bementünk, a suliba, és beültünk, as világ legunalmasabb órájára a törire... bárcsak, most is itt lenne Rob, akkor máris nem lenne, ilyen unalmas. ASpt egyenesen szuper lenne... Mire nem képes egy fiú akit szeretsz...

*

  Már öt óránknak vége lett, csak, az utolsó, osztályfőnökire várva ültünk, kint a folyosón. És a telefommal, szórakoztam, zenét akartam hallgatni, de nem volt nálam, fülhallgató. Réka, közben, Alexis Bledel, egyik filmjéről tartott élménybeszámolót, Dya, Thia, é Era, pedig a korlátnál, dumáltak, elég lelkesen.

- A végén majdnem sírtam, olyan szép volt. - fejezte be a monológot Réka. - De nem értem, miért nem ivott a vízből, tiszta hülye volt, de hát...

- Akkor nem lehetett volna az a film kategóriája, hogy dráma. - kuncogtam.

- Az igaz... - engedte meg Réka. - Öhm... Regi. Azt hiszem, van itt valaki.

- Ki? - kaptam felé a fejem, és mikor megláttam, hogy Rob, Paul, és Jay jönnek felén, a folyosón, még a szám is tátva maradt. Minden fej utánuk fordult, ahogy, végigmentek, a folyosón.

- Úr isten. - vigyorogta, és a csajok is odafordultak.

- Na, lányok, azt hittem sétálni megyünk! - fonta össze a karját Jay, mi pedig csak ámultunk és bámultunk.

- De még van egy óránk. - nyögtem ki.

- Nem s lenne olyan jó az a séta, ha nem szegnénk vele szabályt. - kacsintott rám Rob, és a kezemért nyúl, és mielőtt megfogtam, még láttam a többiek, d9öbbent arcát.

- Gyerünk, Erika, Réka, ti is! - mondta Paul, mikor Thia már mellé szegődött.

- Na, akkor, sziasztok! - intettünk, és nevetve, indultunk, lefelé, a lépcsőn ki a suliból. Betettük, a táskáinkat a kocsikba, és nekivágtunk az útnak. sétáltunk, a fogszabályozós épület felé, megmutattuk, Robéknak, hova jártunk fogszabályozásra, mikor még kellett. Aztán elmentünk, egy parkba, is ott leültünk beszélgetni, aztán beültünk, egy mekibe, ettünk, egy hamburgert, ittunk dzsúszt, aztán elsétáltunk, vissza sulihoz, ott még lesétáltuk, a tavat, aztán, beültünk a kocsikba, és Robék, hazavittek minket. Csak egy volt a bökkenő: Anyáék, már otthon voltak, láttam a kocsit a ház előtt. Itt az idő, hogy Rob bemutatásra kerüljön...

5. fejezet

A meglepetés


A kedd az egész könnyű nap volt a suliban, mindig. Már ott kezdve, hogy matek sem volt, szóval, ezt tudva, mindig megkönnyebbülök. Nem szeretem a matekot, nem tehetek róla.

Mióta volt az a has fájós, dolog, azóta Rob, ragaszkodik, hozzá, hogy hadd vigyen haza engem, ha egyedül buszozok, tehát minden hétfőn. Nem tiltakoztam, pedig, azt kellett volna. Nem várhattam el tőle, hogy engem fuvarozzon, még akkor se, ha azt hajtogatta, hogy szívesen teszi ezt. Hiszen nem taxis könyörgöm...

A mai nap, viszont, már nem lesz átlagos. este anyáék, valami céges bulira mennek, Tamara pedig könyörgött, hogy hadd aludjon ott a barátnőjénél, úgyhogy egyedül leszek, otthon. Ha Rob ráérne, ezt nem is bánnám, mert tuti áthívnám magamhoz, de, nem ér rá, és látszott, mennyire sajnálja. Sok elintéznivalója van... Hát hiába színész.

Úgyhogy teljes szomorkodásban, ültem, a kocsi anyósülésén, miközben anya mellettem, a CD-n lévő kedvenc számát dúdolgatta, közben, pedig megelőzött egy totojázó Opel-t.

- Nem kell egyedül lenned, mondtam, hogy átmehetsz, Cintihez, vagy, Diához, esetleg, Rékához, ha szeretnél. Lebeszéled velük, aztán mehetsz, ha megengedik... - mondta anya, mikor véget ért a dal.

- Á, nem, úgyis, kicsit fáradt vagyok, korán le akarok feküdni. - hazudtam, és kibámultam a mellettünk, futó fákra, és szántóföldre. - Engedek magamnak, jó forró fürdőt, megnézem a CSI-t aztán, kész. Elleszek. - mintha ezekkel, magamat és győzködném.

- Oké, ha gondolod. - vont vállat anya, aztán befordultunk, a bekötőútra

Mikor beálltunk, az udvarba, kipakoltuk, a táskánkat, és bementünk, a házba. Apa éppen az ebédet csinálta. Bolognait főz, azt eszek vacsorára is valószínűleg.

Még ebéd előtt, megcsináltam, másnapra a házit, így már könnyedén ültem le enni. Ebéd után, bekapcsoltam a gépemet, írtam pár sort a bologomra, és beszélgettem, MSN-en Thiával. Mikor ő elköszönt, lemondóan sóhajtottam, és bekapcsoltam egy kis zenét, és olvastam, a könyveimet, amiket eddig írtam, kijavítottam a hibákat. Közben anyáék, elköszöntek, anya mindent elmondott az estével, kapcsolatban, aztán elmentek, én pedig, cseppet sem örülve, hogy tök egyedül, maradtam a házban, ledobtam magam a fotelba, és bekapcsoltam a tévét. A Viasat 3-mon néztem, a Jóbarátokat, és közben pattogtattam magamnak kukoricát.

Jó lenne, ha itt lenne Rob, vagy, valaki, akivel tudnék, egy jót beszélgetni! De tök egyedül, a Jóbarátokkal, meg egy tál kukoricával, elég uncsi lesz, az este. Minden tini, kirúgna a hámból, és azonnal, hívna barátnőket, barátokat bulizni, vagy ő menne házhoz. Erre én, mit csinálok? Tévézek, és nasizok. Szép...

Mikor vége lett a jóbarátoknak, volt hét óra is, úgyhogy mivel senki sem volt MSN-en kikapcsoltam a gépet, és inkább kiültem, olvasni a Burkot, a zenecsatornát hagyva alapzajként.

Amikor aztán az óra elütötte a fél nyolcat, megmelegíttettem magamnak a bolognait, és evés után el is mosogattam a tányéromat. Ezek után bementem, a fürdőszobába, és gyorsan lezuhanyoztam, nem tartva magam az ígéretemhez, hogy fürdőzök. Mivel, elég hideg volt, a pizsimre, még egy köntöst is, vettem, meg felhúztam, a mamuszomat is.

Mikor kilétem, a fürdőből, úgy megijedtem, hogy azt hittem ott áll le a szívem rögtön. A nappaliban, egy egész kis csoport emberke állt. Az első, akit észrevettem, mert elől állt az Robert volt, mögötte állt Cinti, Paullal, Dya, Jacksonnal, és mögöttük Réka és Erika.

- Meglepetés! - kiabáltak egyszerre én, pedig még mindig zilálva, az ijedtségtől, álltam, ott és csak egy meglepett halvány, mosolyra futotta.

- Örülsz neki? - kérdezte Rob reménykedve és odajött mellé, átkarolva a vállamat.

- Jaj, uram isten! - hitetlenkedtem, most már vigyorogva. - Hogy örülök-e, repesek a boldogságtól! Csak erre volt szükségem! Komolyan, köszönöm szépen nektek.

- Ne nekünk, köszönd. - mosolygott Dya. - Robnak. Ő szervezte az egészet.

- Ez most komoly, - néztem hálásan az említettre.

- Ahha. - vallotta be, szokásosan a hajába túrva.

- Hát köszönöm. - ezt már alig hallhatóan mondtam, ki felnézve rá. Aztán, mire észbe kaptam az ajka már az enyémen volt. Egy pillanat volt az egész, csak, egy csók volt, de egyszerűen hihetetlen. Mintha megszűnne, a világ csak mi lennénk, én és ő. Hallottam, hogy valaki füttyent a baráti körből, de nem tudtam ki volt az.

- Na, gyere, ismerd meg, a srácokat is. - terelt oda Rob, Jay-hez, és Paulhoz, miután szétváltunk.

- Ő itt Jackson, Rathbone, de csak Jay! - mutatta be Dia, barátját.

- Örültem! - nyújtott Kezet Jay.

- Én is! - kezet ráztunk, aztán jött Paul.

- Paul Wesley! - rázta meg a kezem Paul.

- Helló! - vigyorogtam.

- Nem számítottál erre mi? - kérdezte Réka.

- A legkevésbé sem. - nevettem. - De örülök nektek nagyon! Na, mit akartok csinálni? Van még egy csomó bolognai, kértek? Vagy popcornt is tudok csinálni, esetleg nézhetünk, közben filmet, vagy, dumálhatunk...

- Gina, nyugi. - veregette meg a vállamat, Rob. - Nem kell túlszervezni magad! Kapcsold, be a tévét aztán beszélgetünk, és meg pattogtatok kukoricát.

- Jól van, na! - nevettem zavartan. - Csak nem mindennap, van ennyi sztár a nappalinkban. Na, üljetek le!

Mindenki leült valahova, az ülőgarnitúrán, én meg mentem Rob után a konyhába.

- köszi! - hálálkodtam, miközben, kivettem a kezéből a zacskót hogy bedobjam a mikroba. - Azt hittem tök unalmas lesz, az estém.

- Tudom, azért csináltam. - kaptam egy puszit az arcomra.

Mikor kész lett a kukorica, odatettem az asztal közepére és benyomtam a tévét.

- És mi újság veletek? - kérdeztem tőlük.

- Semmi... - mondták ők.

- Jaj ne már! - legyintet Erika. - Jack.... Jay, hogy megy a színészélet? Vagy Rob? Paul? Úristen annyit mesélhetnétek, erre csak semmi a válasz!

- Oké, akkor, a színészélet, nagyin szuper, bár megőrülök a paparazzi fotósoktól, és attól, hogy kergetnek a rajongók, de, amúgy tök jó! - foglalta össze Robert.

- Igen. - helyeselt Jay.

- De Magyarország, nagyon szép! - folytatta Paul - De nem ártana esetleg egy Fehérvári séta.

- Ártani nem ártana, viszont abban biztos vagyok, hogy a rajongók ártanának, bennünk! - röhögött Jay.

- Az lehet. - mondta Rob. - De ennyit megér. Majd napszemüvegben leszünk és...

- ühüm. - néztem rá. - és senki nem ismer fel titeket. Senki sem vak, Rob.

- Tudom, de van jobb ötleted? - vont vállat Rob.

- Nekem van. - bólogatott Cinti rötyögve. - Baseball ütővel, kísérünk titeket.

Erre mindenki nevetett.

- Neked van ütőd? - kérdezte tőle Réka.

- Persze, van, labdám is, meg, kesztyűm, sőt, olyan hülye mezem is van. - viccelődött Thia. - Nem nincs, de kinek van innen?

Mindenki a fejét rázta nevetve.

- Akkor mást kell kitalálnunk. - mondtam. - Tudjátok mi? Nem érdekelnek minket a rajongók! a magyarok csak nem olyanok hogy a nyakatokba ugranak!

- Komolyan? - nézett rám Paul.

- Persze, majd meglátjuk. - mosolyogtam.

- És ha rátok tapadnak, majd leütjük őket! - legyintett rá Erika, amitől mindenkinek újra nevetnie kellett.



Még beszélgettünk egy darabig, aztán lassan, mindenki elálmosodott, úgyhogy kihúztam, az ágya, ahol, Dia és Jay aludt, felfújtuk a matracot, amin, Réka és Erika, terpeszkedett, a hálót kapták, Thiáék, mi meg a saját ágyamon aludtunk. Most fordult elő először hogy Robbal alszok. Kellemes...

4. fejezet

Szerencsétlen pillanatok...




Kár hogy eltelt a hétvége, Robbal, meg aztán pláne gyorsan, bár, egész nap, otthon se voltam csak "a barátnőimmel találkozok" címszó alatt, rajongásig imádott színészemmel, töltöttem az időt. Átjártuk Börgöndöt - ami kábé egy délelőttös program volt - aztán bevitt a városba, egy ebédre, majd, mivel összefutottunk, Thiáékkal, ő tovább sétált - mint kiderült, régről ismert - Paullal, mi pedig elmentünk Thiával hozzájuk. Elmesélte, hogy Paullal, már, a "járunk" cím alatt vannak, és ilyenkor, kicsit irigy lettem rá, mert mi még Robbal, úgy éreztem sehol sem tartunk. Lehet, hogy nem is lesz, belőle semmi lehet, hogy barátok leszünk, megmutatom neki, Fehérvárt, aztán mikor hívja, a munka megköszöni, a jó tartást, meg a szórakoztatást, aztán se puszi se pá elhúz innen, és sose látom többet... Ezek voltak a világ legrosszabb gondolatai, itt belül éreztem, de ha egyszer ez vár rám... Ezek a hírességek könnyelműek, semelyik csajt sem tartják, annyira hogy feladják érte azt, amiben a pénz van. Bár még ott a reménysugár, hogy Robert talán másmilyen. És ezt nem lenne nehéz elképzelni.

Miután Thiával, egy jó két órát dumáltunk, és a két fiú is visszatért, mi elindultunk haza. Addigra, már fél négy volt, úgyis négyre ígértem, magam otthon. Rob szokás szerint, a szomszédunk előtt tett ki, hogy anyáéknak ne tűnjön, fel, hogy úgy hoztak, haza aztán onnan sétálva, mentem a házunkig.

Most pedig éppen anya visz a suliba, bár, én jobb szeretném, ha ezt Robert tenné, de örültem viszont, hogy Tamara meggyógyult, persze. A sulinál kiszálltunk, és besiettünk, mert már elmúlt háromnegyed nyolc.

Az órákat valahogy kibírtam, de persze, rögtön, ahogy elkalandoztak, a gondolataim Robra gondoltam, és arra, hogy délurán, mivel, anyáék nincsenek, itthon, talán segít a leckeírásban, ha szépen megkérem. :)

Mikor végre az utolsó nyelvórának, is vége lett, már, nem Robon járt az eszem, hanem az irtó rossz hasfájásomon. Ráadásul ma buszoznom is kell, én ezt nem fogom bírni komolyan. Valószínűleg, nem rendes hasfájás volt, hanem görcs, és én ezt utáltam a legjobbam. És persze pont nincs nálam gyógyszer, miért is lenne?

Lassan, nehézkesen mentem el a szekrényig Réka után, kivettem a mellényemet, és kicsit leültem a padra, a folyosón, kifújtam a levegőt, de csak egy kicsit lett jobb.

- Adnék gyógyszert, de a másik táskámat hoztam, és ebben nincs. - sajnálkozott Réka.

- Ugyan már. - legyintettem, és erőt véve magamon felálltam, hogy kimenjünk. Réka a zebránál, egy "jobbulást" - tal, elvállt tőlem, én pedig továbbmentem. Hála istennek, Tamara most a táncórája miatt négyig, lesz, így ezt nem kell végignéznie, és a kérdéseitől is megkímél legalább.

Igyekeznem kellett volna, mert, jöttek a fekete felhők, de, egyszerűen, minél jobban szedtem a lábam, annál jobban fájt. Nem tudom, hogy lehet ez, de nem is érdekelt per pillanat. Csak azt tudtam, hogy le kell ülnöm valahová, mert másképp itt esek össze.

Lerogytam egy panelház lépcsőjére, és felsóhajtottam. Ha nem félnék attól, hogy minden bizonnyal hülyének néznének, végigcsinálhatnám, azt a tornát, amit anya ajánlott, mert az tényleg szokott segíteni, de hát, az utcán, csak nem tornázhatok. Szép is lenne.

Mikor kicsit enyhült felálltam, és sietve továbbmentem, de alig jutottam a sarokig máris jött az újabb fájdalom, és valahogy kedvem lett volna, bőgni, vagy káromkodni esetleg. És persze épp csörgött a telefonom. Így biztos nem érem el a buszt...

És persze hogy Rob hívott. ilyen nincs.

- Szia! - próbáltam természetes hangot megütni.

- Szia, hol vagy? - kérdezte, úgy tűnik nem vett észre semmit.

- Öö... most sétálok ki a buszmegállóba. - nyögtem, és nem bírtam, a normális hangot tartani, mert már nagyon fájt.

- Jól vagy? - kérdezte rögtön.

- Izé, persze. - hazudtam, de átlátott rajtam. Tudtam én.

- Gina mi a baj? - követelte a választ.

- Semmi gáz tényleg, jól vagyok. - bizonygattam, de nyilván gyérül.

- Ha nem mondod, meg, nem tudom, mit csinálok, Gina! - próbált fenyegetőzni. - Légy szíves!

- Csak fáj a hasam ennyi. - mi mást mondhatnék neki?

- Nagyon?

- Háát...

- Ne is mond! - fújta ki a levegőt. - Hol vagy, merre?

- Itt a... a Gaja ligetnél, vagyok. - határoztam meg. - Tudod annál a háznál, ami ilyen lépcsős, és... - felszisszentem majd folytattam. - és ilyen sárga piros színe van. Minden reggel elmegyünk, mellette tudod...

- Oké.

- De nem kell idejönnöd, erre semmi szükség. - próbálkoztam, de persze nem ment.

- Csak maradj ott, és várj meg, mindjárt ott vagyok. - mondta. - A hotelemtől, semmi percre van, az a ház.

- De Rob...

Kinyomta. Nem hiszem el. Most mit mondjak neki, avassam be a nők dolgaiba. nevetséges... A barátom, jöjjön ide értem, mert arra sem vagyok képes, hogy egy hülye hasfájás miatt, kimenjek, a buszmegállóba. Mondjuk, már édes mindegy a busz, öt perc múlva indul, s az esélyem gyakorlatilag nulla arra, hogy kiérjek, főleg ilyen állapotban.

Leültem egy másik lépcsőre, és nagy levegőket vettem, igyekezvén másra gondolni, nem a fájdalomra. De nem sikerült, persze hogy nem. És ezt még tetézte, hogy az eső elkezdett a fejemre csöpögni. Remek, jöhet ennél még rosszabb.

Mintha a hasam, meg akarná, mutatni, hogy igen is lehet, rosszabb akkora fájdalom szúrt bele, hogy egy könnycsepp legördült az arcomon. Hihetetlen, komolyan mondom, csak én lehetek ilyen szerencsétlen, akit, akkor kapja el a hasfájás, mikor, úton van valahová...

- Gina! - Rob kiszállt a kocsiból, és odasietett hozzám.

- Szia Rob! - próbáltam mosolyogni, esélytelenül.

- Na, gyere!. - felsegített, a kőről, de én kétrét görnyedtem a fájdalomtól. Akkor felvett a karjába, és elindult velem a kocsiig.

- Ne már, tegyél le! - nyöszörögtem.

- Persze aztán még összeesel nekem. - mondta, aggódó arccal, aztán beültetett az anyósülésre. Én meg felhúztam a lábaimat, és nem vesződtem, a biztonsági övvel. Ő is beült és elindult.

- Csak ne kérdezz semmit, oké? - könyörögtem.

- Oké. - bólintott és úgy jártatta a tekintetét, köztem és az út között mintha tollasozást nézne. Kicsit zavaró volt, de most jobban érdekelt a hasfájásom. Próbáltam, az ablaktörlőt, figyelni, ami az esőt törölte a szélvédőről, de ez sem bizonyult túl érdekesnek.

- Köszi, hogy hazaviszel! - hálálkodtam, a fájdalom ellenére, egy mosollyal.

- Ugyan már, nincs mit. - nézett rám, gyengéden mosolyogva, amitől egy pillanatra elpirultam.

- Nem kéne ezt látnod. - motyogtam, a térdemre támasztva az államat. - Ez olyan... női dolog.

- Tudom, de, hülye lennék, nem segíteni rajtad. - borzolta össze a hajam, ami akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra. - Fontos vagy nekem.

Ez az egy mondat, melegséggel töltötte el, a szívem és a testem minden részét, és hirtelen, még a fájdalomról is megfeledkeztem egy pillanatra.

- Te is nekem. - nyögtem ki.

- Ezt megbeszéltünk. - nyugtázta egy szívdöglesztő mosollyal, aztán, csöndben ültünk tovább. Csak akkor szólalt, meg, mikor megkérdezte, hogy jobb-e már.

Aztán megérkeztünk. a házunkhoz, és addigra, már tényleg kicsit csillapodott, de mikor felálltam, újra fájni kezdett kicsit jobban. Rob fel akart venni megint, de mondtam, hogy ne, mert a kutyáktól nem fog tudni bemenni, így beleegyezett. Benyitottam, gyorsan besiettünk, a házba aztán, Rob még - hiába tiltakoztam - behozta a táskámat is. Én addig bevettem egy gyógyszert. Aztán lefeküdtem, a kanapéra, és lassan elnyomott az álom. Már csak arra eszméltem fel, hogy szól a tévé. Kinyitottam a szemem, és felültem. A hasfájásom teljesen elmúlt, és mikor észrevettem, hogy Rob, a fotelunkban ül, elmosolyodtam.

- Jó reggelt! - viszonozta a mosolyom. - Jót aludtál? Jobban vagy?

- Sokkal jobban. - nyújtózkodtam egyet, aztán felnéztem az órára. Már fél négy volt. Nem is aludtam olyan sokat. Odamentem, a táskámhoz és kipakoltam a leckémet, hogy nekiálljak.

- Segíthetek? - kérdezte vigyorogva és leült a mellettem lévő székre.

- Leköteleznél. - hálásan rámosolyogtam, és ebből vigyor lett, mikor nekiállt a német könyvemet nézni. Még mindig alig tudom elhinni, hogy itt ül nálam, és a leckém fölött ülünk... De meddig?